Bár már hetek óta élem az egyetemisták nem mindennapi életét, még mindig nem sikerült hozzászoknom a változásokhoz. Nem éppen arra gondolok, hogy hétről hétre lekapart arccal mászkálnék legszívesebben, mert izgalmasabbnak tűnik a bőrfelületem csonkítása, mint mondjuk a tanulás, hanem arra, hogy én mennyit változtam. Eléggé felelőtlen lettem, ugyanis belevetettem magam a szórakozásba, nagyon is, talán át is estem sikeresen a ló túloldalára, de most megálljt parancsolok magamnak, mert túlságosan tetszik itt nekem és szeretném sokáig élvezni a kollégiumot és az egyetemet is. Valamint a hétfői estém, nos, az volt az utolsó, hogy egy ekkora féktelen bulizást megengedtem magamnak, mert azóta is próbálom összekaparnom a részleteket és hozzá kell tennem, sose voltak még kieséseim, hát most lettek. 

Igazából nem megy annyira jól a tanulás, mint kéne. Próbálkozom, sőt, szeretek órára bejárni, meg is értem, amit veszünk, jegyzetelek rendesen, de amint visszatérek a kollégiumi szobámba, képtelen vagyok tanulni. A szobatársamnak úgy tűnik kevesebb tanulnivalója van és emiatt folyton beszél hozzám, a baráti köröm meg nem mintadiákokból áll, vagy ugyanúgy kevesebb órájuk / tanulnivalójuk van, így folyamatosan feljárnak hozzánk és elhívnak inni. A "nem" szó pedig ismeretlen számukra és amikor a temérdek olvasnivalóval érvelek, csak néznek rám bambán, pedig biztosan nekik is meg kell ismerkedniük néhány szakirodalommal. Persze, nem az ő hibájuk, legalábbis nem csak az övék, de amikor már napok óta hallgatja az ember, hogy mekkora antiszociális személlyé vált és pontosan ettől fél a legjobban az egész világon, akkor nem olyan egyszerű még százszor elmondani, hogy "nem". 

Most hétvégén bent maradok a kollégiumban, csak kedden este térek majd haza és mivel egyedül leszek, remélhetőleg keddig megtudom majd tanulni a dolgokat, ha elég kitartó vagyok. A hétfőm viszont halálom lesz, öt óra egymás után, mert pótolni kell egy csütörtöki órát is. Kifosztom majd a kávéautomatát.